A bostoni kikötõ közelében, ahol az a sok tea folyt valamikor, van egy kicsi sziget hegyes sziklákkal. Sok-sok éven át ez a kicsi sziget segített az óceán megfáradt vándorainak hazatalálni. Az a rendíthetetlen, pislákoló fénysugár, ami a világítótoronyból jön, adott fényt évszázadokon át a széltõl dagadó vitorlásoknak. Marquezesen: a hajóskapitányok a fényt meglátva húzták meg a kürtöt, hogy jelt adjanak az otthon aggódó szeretõiknek. Ha napnyugtakor arra jársz, a torony mögött bíborban és lilában játszanak a felhõk, arcodba csap a tengeri szél, és sirályok hada követi utad. Már nagyon régóta nagy imádója vagyok a világítótornyoknak, de ma láttam életemben az elsõt. Bakancslista:D Napnyugtakor indultunk útnak egy kis hajóval, hogy bejárjuk a kikötõt, és a tenger irányából is lássuk a várost. A Fekete Gyöngy is a kikötõben állt, eldöntöttem, hogy egyszer körbevitorlázom vele a Földet. Bostonban nincs olyan rengeteg felhõkarcoló, de az a pár egy építészeti remekmû. Mi csak ültünk a tetõn, a korlát mellett, és tátottuk a szánkat. Mi, Zsófi, Zsuzsi és Dalma Zalavégrõl és Zalaszentgrótról, egy messzi messzi galaxisból, ott ringatóztunk az óceán szélén, közben a hangszóróból zene szólt (https://www.youtube.com/watch?v=BCyKcwvV5gE), mellettünk a dúdoló világítótorony, elõttünk a fényárban úszó város, és az érzés, hogy: MEGCSINÁLTUK:D:D:D!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Szóval szerdától Zsófival bõvült a csapat. A hajókázás után még egy éjszakát töltöttünk Joshnál, aki nagyon csalódott volt, hogy nem szurkoltunk neki a hoki meccsen, és az azt követõ partihoz is túl fáradtak voltunk. Én meg akkor kaptam a fejemhez, mikor facebook-on láttam egy tengerparti képet a csapatról…no comment.
Reggel kitaxiztunk a reptérre, ahol kalandjaink tovább folytatódtak. A három zavartkeltõ nõszemély kicsit késésben volt egy félreértés miatt, ez adta meg az alaphangulatot. A vámkapunál volt egy kis probléma: Zsuzsi átvitte a kapun Zsófi útlevelét is, aki átfutott érte, de az riasztani kezdett, mert az övét és a cipõjét nem vette le, a táskáját meg nem rakta a futószalagra. Közben egy hatalmas feka biztonságiõr letámadta Zsuzsit, hogy miért akart a hátizsákjában átcsempészni egy laptopot. A kisszívem elfelejtette kivenni:D Közben a Zsófi számgépje is gyanús lett és háromszor kérték vissza újra és újra. Szegényem már annyira ideges volt, hogy magyarul beszélt, amitõl meg a bácsik lettek még idegesebbek. Szóval hatalmas feltûnést keltve egy erõs fél óra alatt átjött a két hacker is a vámon, ezalatt én megbeszéltem a stewardessekkel, hogy a barátaim egy kicsit késnek. De túléltünk mindent, a Texas feletti vihart is a gépen, és boldogan ölelgettük agyon a cowboy kalapokat fejünkbe nyomogató Sipit.
Ani és Tivadar háza gyönyörû, tele messzi tájakról hozott maszkokkal, meg díszekkel, sötét színekkel. Ha kinézek a kertbe mindig elkap valami tök jó dzsungelhangulat. A ház lakói a ki/be-futkosó, csicsergõ szomszédokkal együtt borzasztóan klassz emberek. Tivadar elvitt minket egy ranchra (farmra), ahol életem eddigi leggyönyörûbb lovait láthattam, ez mellett hihetetlen szakértelmet. Egy lány szõrén gyakorlatozott a lovával a karám közepén, bámulatos dolgokat tudott vele megcsináltatni. Mit nem adnék, hogy egy ilyen helyen tanulhassak. Monty Roberts kaliforniai farmján egyébként pont a táborvégi fizetésem háromszorosa egy egyhetes lovasoktatói tanfolyam…
Este pedig igazi texasi buli Anival. Élõzene és cowboyok. No jó, csak három, de azok nagyon igaziak voltak:D Üdv Texasból, Howdy, ahogy itt mondják:D
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.