Az út

A repülést nagyon élveztem, a második repülőn saját miniképernyője volt mindenkinek, rengeteg film, zene, gyorsan ment az idő. Londonban már a Zsuzsi vezette a csoportot, de ezt majd ő elmeséli...Egyébként abszolút összetartóan mozogtunk, jó volt a hangulat, itt volt Andi Bandi is, akivel még az andalúz poligonókon ettem a paradicsomot, meg árultam a festményeket. New Yorkban óriási volt meglátni a mamit a Columbia egyetem előtt, azonnal ő lett a csapat informátora. Az egyetemet simán lecseréltem volna az eltére, persze a 6os örsöt soha. A reggeli egy harry potteres étkezőben zajlott, ott már a világ összes nyelvét lehetett hallani, jaj annyi jófej ember...Másnap korán nekiindultunk zsuzsival egy igazi sárga new yorki taxival, ugye nem kell mondanom, hogy a drágámat nem lehetett levakarni az ablakról...Boston egy nagy iparváros, szép hidakkal sajna nem sokat láttunk belőle. A váróteremből annál inkább. Letámadott minket egy elveszett orosz lány, akit, mi elveszettek, eligazítottunk. na ez volt a funny. végig ccusás pólóban feszítettünk, így szinte mindenhol leszólitottak minket táborokat kereső izgatott emberek, mintha aznap csak ekörül forgott volna a világ, egy titkos szervezet tagjaiként versenybeléptünk mi is, hogy megtaláljuk a saját sárgaköves utunk.

The camp

A halálédes francia lánnyal együtt leszáltunk az utolsó buszról a világ végén, és csodák csodája, vártak minket, köszönhetően az én bostoni üzenetrögzítős ANGOL üzenetemnek:) Két spanyol chicáno várt minket, pehelyként feldobálva a csomagjaink a platóra, annyira édesen próbálták elmesélni, mennyire fantasztikus helyre megyünk, hogy úgy éreztem magam, mint akit nyaralni visznek...saját szoba, uszás a tóba, értehetetlen amerikai nyelv, emberek világ minden tájáról, akik ugyanolyanok mint te. ezmellett fák, rengeteg fenyő, a háttérben hegyek, teljes táborfeeling, a lelkivilágommal semmi baj nem lesz...a lovak csak jövő héten jönnek...nos, hát munka az lesz. pörögni kell nagyon. már vágom a mosogatógépeket, tudok csirkét meg zöldséget szeleteli, úgy, hogy csa az ujjbegyeim vágjam el és ne az ujjvégeim, és a főnököm, Mike, a legaranyosabb nagyhasú amerikai szakács akit valaha ismertem(:)), imádnivaló. ma elküldött egy tálcáért, és a tálcán találta egy forró pitét, tele csokival, csak nekem:). Elnézést, mennem kell, és azért is ilyen borzasztó összevissza, mert mennem kell, kezdődik a vacsoraműszak. Izgulunk zsófiért, még semmit sem tudunk róla...remélem mindenki megvan, szerelek bennetek! puszi, bye