Hihetetlen, hogy szeptember van. Mintha a mi óránkon más idő futna…mily igaz. Kicsit lefoglalt most minket az évkezdéssel járó sulis ügyintézés, bizony hazaérve fel kell vennünk újra a régi élet fonalát. A napokban éreztem először honvágyat. Ne értsetek félre, nekem az első pillanattól kezdve hiányzott minden és mindenki, de tudtam/tudom, egyszer úgy is hazaérünk, addig pedig be kell fogadni minden újat. Az új illata eddig erősebb volt. A minap leültünk hurkát vacsorázni. Tepsis krumplival. Meg volt csirkepaprikás is, tudjátok, mint azokban a jó lakodalmakban a második fogás. (Juteszembe: kedvem támadt lagziba menni, hajrá fiatalok! meg öregek:)) Szóval a mi kis meghitt lakománk alatt, hirtelen felindulásból bekapcsoltam a polcon porosodó régi magnót, amiből az az igazi igazi magyarnóta kezdett szólni. Sose hittem volna, akkor lett honvágyam. Akkor képzeltem el a Vera mondatát, hogy kiülök egy őszi este a huszonyai hegyoldalnak egy pohár pirosborral. Hát van valami abban a magyarnótában, ami már úgy belém ivódott. Hisz úgy belerágtam én már magam ebbe az édes magyar nyelvbe, még a nyelvtörténeti szigorlatom is megvan:). Mami beszéli nagyon aranyosan a zalai dialektust a new yorkival vegyítve. Az előbb meg lefekvésnél egy ilyet szólt: ’ejjj Uram, a te marhád most dobja el magát’, aztán jókat kuncogott magán. Azt mondta ezt még Tekenyéről hozta:).
2008.09.04. 06:23 dalmus
Jó ebédhez szól a nóta
De mi helyzet a Nagy Almában? Láttunk megint rengeteg szépet! Körbehajóztuk Manhattan szigetet, és elkopott már a talpunk, annyit gyalogoltunk keresztbe kasul. A bronxi állatkertben engem legjobban a Madagaszkár sziget, egy kicsi Riki tiki tévi (aki nem érti járjon utána), Bagira és a gorillák fogtak meg. A gibraltári majomharapásom óta nehezen barátkozom, de ma a gorillaházból nem lehetett kirángatni. Valami hihetetlen értelmesek, elképesztő családi összetartásban élnek, a nézésük, a pislogásuk, a mozdulataik, olvasni lehet a gondolataikban!
Nem kell messze menned, ha New York utcáin látnivalót akarsz. Ha nem találsz épp egy felvonulást, vagy koncertet a Broadwayen, elég bemenned a Central Parkba, és furcsa, vicces, néha kissé őrült, ’ki a fenét érdekel, hogy nézel’ emberek seregeit fogod találni. Van, hogy görkorcsolyás diszkóba invitálnak, vagy színes hulahoppkarikákat aggatnak rád, jógáznak, kardoznak, táncolnak a fű közepén. Ezerféleképpen vannak felöltözve, ezerféle színű a bőrük és ökörködnek, élvezik a jó levegőt meg az életet. Lovasrendőrök, lovaskocsik, babakocsival és kutyával kocogó kocogók, utcazenészek, jövendőmondók, portréfestők. Egyáltalán nem ritka, ha idegenek leszólítanak, hogy hogy vagy, meg hova akarsz eltalálni azzal a térképpel, vagy esetleg csak felhívják a figyelmed valamire. A kedvenceim a fekete utcatáncosok. Maguk köré gyűjtik a tömeget, bekapcsolják a magnót, és a legkisebbtől a legnagyobbig éjjel nappal nyomják a figuráikat, csinálják fillérekért a showt. Cigányélet…valami mindig vonzott az ilyen emberek felé. Ma felültünk a metróra, és épp lejátszottam magamban a Step up 2 kezdő jelenetét, mikor egy srác beugrott a csukódó ajtón, helyet kért magának, és táncolni kezdett. Jaj Vanda, de tetszett volna! A kis műsor után körbejött a kalapjával, amit én teleszórtam apróval és a szemeimmel arra kértem, maradjon mindig ilyen, higgyen mindig így magában!!!
Szép álmokat Magyarország!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.