Indián nyár

No, aMarika: Atlantic Cityt látni kellett. Egyszer biztosan. Fényűzés, luxus, pompa, pénz, pénz, pénz. De én mondom, az ördög temploma. Egynél többször kifejezetten veszélyes. Egy egyszeri látogatást betudhatunk a kaland meg a játék szellemének. Fortunával jó szórakozni, van humorérzéke. De többször és hosszútávon ott lenni, hatalmas összegeket veszteni, hát ahhoz túl rövid az élet. Szerintem volt ott egy-két beteg ember. Én maradok a koronai pókerasztalunknál. De a TENGER, az óceán pontosabban, az még sehol sem volt ilyen szép. A hatalmasnál hatalmasabb hullámok hosszan sodródva, gyorsan jöttek egymás után, így a parttól majd fél km-en keresztül fehér tajték borította a víz tetejét. Most láttam először élőben szörfösöket is! A hullámok lovasai…bakancslistára tettem.

A washingtoni bevonulásunk Szusi már ismertette. Csak lazán, még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna. Ez a fehér város úgy maradt meg az emlékeimben, mint valami emlékmű múzeum, mint Amerika történelmének mauzóleuma. A belvárosban nincs egy normális közért, de minden sarkon katonák állnak, és a legutolsó bokor mögött is emlékművet, vagy falba vésett idézeteket találsz. Ezek a feliratok, mind a nehezen kivívott szabadság megbecsüléséről szólnak. Azt próbálják beléd sulykolni, mennyire szerencsés vagy, hogy egy nagy háborúk utáni világban élsz, amelyben már felvetődött minden kérdés emberi jogokról, rasszokról, női emancipációról, és amelyben meghaltak már elegen azért, hogy neked békéd lehessen. A bíróság épületében jogok és törvények kialakulásának rögös útját szemléltették, a könyvtárban meghallgathattam a nagy elnökök beszédeit, láttam egy kisfilmet Martin Luther King szónoklatáról, amiben olyan eleven tűzzel égettek a szavai és a szemei, hogy az ember önkéntelenül is ökölbe szorította a kezét. Már régebben megállapítottam, milyen érdekes, hogy minden amerikai vissza tudja vezetni, milyen országból jöttek az ősei. Ha ez családon belül nem menne, a Nemzeti Archívumban eszméletlen mennyiségű adatot őriznek az első újvilági kalandoroktól kezdve, a ma születő gyerekig. Talán ez tetszett a legjobban. Régi felvételek hajókba zsúfolódott emberekről, akik egy új világ és egy új élet felé indultak. Itt olvashattuk el a néhol már igen homályos, összemosódott betűit a Függetlenségi Nyilatkozatnak. A nagy elnököknek akkora a kultusza, mint a görög isteneknek. Mindegyiknek külön, óriások méretére szabott emlékműve van. Kennedy Zeuszként ül egy sokemeletes katedra tetején, neki van a legjobb kilátása az egekig magasodó Washington toronyra. A kettő közti medence esténként ki van világítva, sokáig vizslattam a képet, mire rájöttem, miért olyan ismerős. Ugye emlékeztek, mikor Forest átveszi a vietnami kitüntetést, majd a beszédje közepén felfelé kunkorodó hanggal ezt kiáltja: Jenny???!!! Igen, mert Jenny kiugrik a tömegből, és a medence közepén fut a pódium felé. Ennek a közepén van: https://www.youtube.com/watch?v=2gyufZ9ugug&feature=related. A nemzeti nagytemető fehér sírtömegeire meg nincs szó. Ryan majd elmeséli: https://www.youtube.com/watch?v=eiQj97eoa4c.

Most megyek, mert reggel vár rám a szabadság szobor. Csók mindenkinek!

Szóval azt kellene leírnom, milyen érzés volt látnom a Central Parkban a Hair musicalt. Az még könnyen megy, hogy képzeljétek a park közepén lévő szabadtéri Shakespeare színház arról híres, hogy az előadások ingyenesek, és egy kora hajnaltól késő délutánig tartó sorban állást, vagy inkább sorban fekvést kell csak végigszenvedni, hogy beléphess Thalia kapuin. Így ma a lányokkal kényelmesen letáboroztunk pár hosszú regénnyel a nagy platánfák alá, és türelmünk jegyet termett a ma esti előadásra. Idén a Hair van porondon. Aki nem tudja mi az a Hair, annak nem magyarázom. A zenék zenéje, a lélek és az érzések kavalkádja, Amerika történelme. Az én gimnáziumi éveim a Hair-ről szóltak. Nem is érthet most meg nagyon más, azon a gimis énekkari évfolyamon kívül, ami egykor repertoárjára tűzte a Hair dalait. Onnantól kezdve én nem tudom volt-e olyan nap, kirándulás, vagy buli, amikor ne énekeltük volna öt szólamba ezeket a számokat. (Helikoni éjszakák…jaj Babám, de idehoztalak volna benneteket!!!) És most itt láthattam, pont itt, ahol mindez megszületett, a Central Park közepén. Mikor az elején befutottak a táncosok, és egy vastag hangú fekete nő énekelni kezdte az Aquariust, én már bőgtem. A zenéről igazán csak zenével lehet beszélni. Katarzisok, borzongások: légy laza, táncolj úgy, mintha senki se nézne, "öleld meg a napfényt, méhecskék, béke és szabadság, nekem életem van anyám, meg fogfájásom és rossz napjaim, de kitárom a szívem, annak ellenére, hogy semmim sincsen, könnyű hidegnek, büszkének lenni, könnyű nemet mondani, én fekete vagyok, én meg rózsaszín, jóreggelt csillagfény, Manchester, a fekete fiúk csokik, a fehérek meg prettyk, hová megyek nem tudom, csak neon szemek ragyogását követem, azt kérdezi tőlem miért vagyok szőrős, anyám miért nem szeretsz, silence tells me secretly”. Ez egy kis dalszövegegyveleg volt:). A lényeg, hogy ’tele van a szívem nótával’, így a végén mi is lerontottuk a színpadra és együtt dobáltuk a hajunk öregekkel, fiatalokkal, Bergerekkel és Bukovszkikkal. Mindez ott történt a nagyrét mellett, ami a filmben a hippik mezeje, csak mi nem voltunk elég sokan, hogy betöltsük. Hazafele kitárt karokkal pörögve énekeltem végig Manhattant, hisz színház az egész világ, és bár sose felednénk, hogy ilyen könnyű benne boldogat játszani.

De mi helyzet a Nagy Almában? Láttunk megint rengeteg szépet! Körbehajóztuk Manhattan szigetet, és elkopott már a talpunk, annyit gyalogoltunk keresztbe kasul. A bronxi állatkertben engem legjobban a Madagaszkár sziget, egy kicsi Riki tiki tévi (aki nem érti járjon utána), Bagira és a gorillák fogtak meg. A gibraltári majomharapásom óta nehezen barátkozom, de ma a gorillaházból nem lehetett kirángatni. Valami hihetetlen értelmesek, elképesztő családi összetartásban élnek, a nézésük, a pislogásuk, a mozdulataik, olvasni lehet a gondolataikban!

Nem kell messze menned, ha New York utcáin látnivalót akarsz. Ha nem találsz épp egy felvonulást, vagy koncertet a Broadwayen, elég bemenned a Central Parkba, és furcsa, vicces, néha kissé őrült, ’ki a fenét érdekel, hogy nézel’ emberek seregeit fogod találni. Van, hogy görkorcsolyás diszkóba invitálnak, vagy színes hulahoppkarikákat aggatnak rád, jógáznak, kardoznak, táncolnak a fű közepén. Ezerféleképpen vannak felöltözve, ezerféle színű a bőrük és ökörködnek, élvezik a jó levegőt meg az életet. Lovasrendőrök, lovaskocsik, babakocsival és kutyával kocogó kocogók, utcazenészek, jövendőmondók, portréfestők. Egyáltalán nem ritka, ha idegenek leszólítanak, hogy hogy vagy, meg hova akarsz eltalálni azzal a térképpel, vagy esetleg csak felhívják a figyelmed valamire. A kedvenceim a fekete utcatáncosok. Maguk köré gyűjtik a tömeget, bekapcsolják a magnót, és a legkisebbtől a legnagyobbig éjjel nappal nyomják a figuráikat, csinálják fillérekért a showt. Cigányélet…valami mindig vonzott az ilyen emberek felé. Ma felültünk a metróra, és épp lejátszottam magamban a Step up 2 kezdő jelenetét, mikor egy srác beugrott a csukódó ajtón, helyet kért magának, és táncolni kezdett. Jaj Vanda, de tetszett volna! A kis műsor után körbejött a kalapjával, amit én teleszórtam apróval és a szemeimmel arra kértem, maradjon mindig ilyen, higgyen mindig így magában!!!

Szép álmokat Magyarország!

Hagymás tojás illatára ébredtem, mami már felterítette a herendit, én felöltöztem és átfutottam a szomszéd szobába, kedvesen:)  keltegetni a lányokat. Épp asztalhoz ültünk, mikor kintről eszeveszett futkosást és ajtócsapkodást lehetett hallani. Én kirohanva annyit láttam, hogy az orosz lány egy kancsó vízzel a szobája felé rohan, de hatalmasat esik a kövön, egy félmeztelen srác pedig segítségért kiabál. Akkor éreztem meg a füstöt. Pár percig még tehetetlenül rohangáltunk, Ági tárcsázta a tűzoltókat, mindenki felkapta a táskáját és a lépcső felé menekültünk. Pillanatokon belül termett ott az első tűzoltó, majd jött a második és a harmadik, sorfalat álltak lefelé a lépcsőn. Én a locsolócső alatt bújtam át laptoppal a kezemben. Az utcába négy tűzoltókocsi érkezett, de jött a mentő és a rendőrség is, a környező házak lakói és a járókelők a templom köré özönlöttek. Oltani indultak a tűzoltólétrán is, kiverték két szoba ablakát és az egész épületet elárasztották vízzel. Káosz volt a javából. Soha nem éreztem még át ennyire testközelből, milyen vakon képes pusztítani a tűz. Ott álltunk tehetetlenül, és imádkoztunk, hogy ne érje el a szobánkat. Senki nem sérült meg, senkinek sem esett semmi baja, de az ötös szobából nem maradt más, mint por és hamu. A tűzoltók, a vijjogás, a hangzavar, az azonnal ott termett kérdezgető újságírók és tévések, fegyveres rendőrök, dühös lakók, szomszédok és tulajok, rosszalló és lenéző tekintetek között pedig ott állt mezítláb az a szerencsétlen orosz lány, egy szál selyemhálóingben, ami a mai naptól fogva minden vagyona. Vékony, hosszúlábú, hosszú hajú, szép szemű nő. És millió forrás által megerősítve a testéből keresi a kenyerét. Én hiszek a lány szemének, és ezzel a véleménnyel pár emberen kívül magam vagyok. Én hiszem, hogy a fiú egy rokona, mert nagyon hasonlítottak és mert a fiú szemét is láttam, akinek nem volt szállása egy éjszakára és becsempészte magához, és hiszem, hogy nem volt drogos, csak ivott néha, mert máshogy nem tudta elviselni az életet, és a tűz nem a cigarettától lett, hanem egy gyertyától. Nem akart ő semmi rosszat. Főleg nem magának. Tudom, hogy nehéz megérteni az embereket, akik félnek, mert egy élet munkája veszhet kárba pillanatok alatt. De nem tudom megérteni azokat, akik birkaként harsogják túl a kórust, és nem látnak messzebb az orruk hegyénél. A tűz csak jön, üres kézzel, nem hoz semmit, nem kérdez semmit, de úgy megy el, hogy mindent visz. Hm. Mi az a minden? Néha annyira tudunk dolgokhoz ragaszkodni, pedig meztelenül jövünk, és úgy is megyünk, a legszebb pillanatok és a boldogság emlékével. A napfény nem hagy nyomot a füvön:)….Ééés, hogy a szokásos nagy drámabölcsességeim után viccesebbre fogjam a dolgot, Zsuzsi és Zsófi hálóingben, alsónemű nélkül élték túl a mai tűzvészt, valamint kis lelkivilágunkat rendesen megmozgatta ez a rengeteg életmenő tűzoltó. A lakóközösség is figyelemreméltóan összetartó lett. Texas: Született feleségek, New York: Harmadik műszak, remélem hazafele a Lost-ot kihagyjuk:)…jól van na anyukák, nem kell izgulni, az élet már csak ilyen veszélyes dolog, de mi tudjuk, hogy kemények vagytok! Mi meg vigyázunk egymásra. Csókolok mindenkit!!!